Nincs az, kérem, előírva, hogy nekünk mindig vesztett ügyekért kell harcolnunk… Nem mindig bukott el a magyar szabadság ügye, ha felkeltek érte. A tizenhetedik század elején Bocskai István örök példát adott a nemzetnek, lehet, ha tudod és mered.

1604. október 2-án kezdődött a nevével fémjelzett felkelés…

Az 1526-os mohácsi vereség és Buda 1541 elvesztése után úgy tűnt, a régi, nagy Magyarország végleg eltűnik a történelem süllyesztőjében. A törökök meghódították, és a török birodalomhoz Magyarország középső részét. Magyarország három részre szakadásával a Királyi Magyarország, a Török Hódoltság és az Erdélyi fejedelemség hármasában élt a magyarság a Kárpát-medencében.

A magyar király, I. Rudolf – aki főállásban, mint német-római császár működött II. Rudolf néven – igyekezett fenntartani a látszólagos békét a törökkel. A szép nevű drinápolyi béke azonban valójában folyamatos csatározásokat takart. Nagy hadseregek valóban nem mozogtak az akkori idők legfontosabb európai hadszínterén, a Kárpát-medencében, de az úgy nevezett végvári harcok mindennaposak voltak. Az ország pedig csak egyre pusztult. A király rossz idők jártak, kincstára nem, hogy kongott az ürességtől, de jelentős adósságot is halmozott fel. Ráadásul a töröktől tartva Bécsből a biztonságosabbnak vélt Prágába költöztette az udvart.

Így jött el az 1591. év, mikor a bécsi-prágai kormányzat - a pápa biztatására és támogatásával -, háborút indított a török ellen. I. Rudolf Erdélyt is be akarta vonni a háborúba. Erdélyben ez idő tájt Báthory Zsigmond uralkodott, aki nem annyira a határozottságáról volt híres. Nevében 1595-ben Bocskai István kötötte meg a szövetséget Rudolffal. Ő volt az erdélyi seregek fővezére is. Még ebben az évben az erdélyi és havasalföldi seregekkel jelentős győzelmet aratott a törökök felett Gyurgyevónál.

1599-ben Báthory Zsigmond lemondott fejedelmi címéről, helyére Báthory Andrást választották. A papfejedelem – már a katolikus egyház bíborosa volt mikor fejedelemmé választották - azonban nem igazán tetszett sem a fényességes török portának, de az osztrák császárnak sem. A saját országában sem örvendett nagy népszerűségnek, az evangélikus szászok és székelyek is ellene voltak. Végül II. Mihály havasalföldi fejedelem, a székelyek támogatásával – akik részére viszont a derék Rudolf kapart össze 100 000 aranyat – elűzte őt az országból. A menekülő fejedelmet útja közben meg is gyilkolták.

Báthory lemondása után Erdély csatatérré vált. Rudolf, hogy biztosítsa Erdély támogatását, csapatokat küldött az országba, ahol tábornoka, Basta rémuralma valóságos fogalommá vált. Amikor Bocskai tiltakozott ez ellen, 1602-ben perbe fogták és Prágába internálták, ahonnan csak 1604-ben sikerült hazatérnie.

A Habsburgokból kiábrándulva – nem ő volt az első ilyen magyar és nem is az utolsó magyar a történelem során – bihari birtokára húzódott vissza. Itt kereste fel a török területre menekült bujdosók nevében Bethlen Gábor, hogy álljon az élükre a Habsburg-ellenes felkelésben. Levelezésüket azonban elfogta Barbiano Belgiosi gróf, Bocskai régi ellensége, aki csak az alkalomra várt, hogy a Bocskai-birtokokra tehesse a kezét.

A végveszélybe került Bocskainak nemigen maradt választása. Támogatónak megnyerte Németi Balázs és Lippai Balázs hajdúkapitányokat, a hajdúk élén 1604. október 14-ről október 15-ére virradó éjjel Álmosdnál szétverte a császári sereget. És nem állt meg…

Október 15-e után elfoglalta Debrecent, majd Váradot. Tokajnál a hajdúkkal legyőzte Belgiosit. 1604. november 11-én pedig Kassa következett.

Itt adta ki kiáltványát, melyben csatlakozásra szólította fel a nemességet. A kóborló hajdúk és a Habsburgok alatt nyomorgó jobbágyok mellett csatlakozott Bocskaihoz az elégedetlenkedő városi polgárság, de a nemesség, sőt a főnemesség nagyobbik része is. 1605. április 17-én a szerencsi országgyűlés Magyarország és Erdély fejedelmévé választotta. Az év végére pedig Erdély és Magyarországnak a törökök által el nem foglalt része a kezére került.

Rudolf rákényszerült, hogy tárgyaljon Bocskaival, akinek mellesleg szintén érdeke volt a megegyezés, mert táborában egyre élesedtek az ellentétek a hajdúk és a nemesség között. Az is a megegyezés mellett szólt, hogy ha fenntartja az ellenségeskedést a Habsburgokkal, ez végleg a török oldalára kergetheti, amit nem akart, mert ismerte a régi magyar tapasztalatot, miszerint nem jó a török szultánnal egy tálból cseresznyézni, mert meglövöldöz a magjával.

Végül 1606. június 23-án kötötték meg Bécsben a békét. Ez biztosította a vallásszabadságot és a magyar rendek jogait, valamint Szatmár, Bereg és Ugocsa vármegyéket Bocskai Erdélyéhez csatolta.

Ugyanebben az évben a török porta és bécsi udvar között - Bocskai közvetítésével - létrejött zsitvatoroki béke a tizenöt éves háború végét is jelentette. Sajnos, művét nem folytathatta tovább, 1606. december 29-én örökre lehunyta szemét.

„A jámbor és Istenfélő fejedelem azon igyekezett, hogy minden oldalról békét és nyugalmat biztosítson a megszomorodott Magyarországnak és Erdélynek. A két császárt, a német Rudolfot és a török Mahometet is ki akarta egymással békíteni. Az Istenfélő fejedelem ugyanis jól látta, hogy végül is mi következik az ilyen háborúkból. El is rendezett volna mindent, ha Isten hosszabb életet enged neki. Vagy mi nem érdemeltük őt meg, vagy a gonosz világ nem tűrhette a jámbor fejedelmet.” - írta róla halála után Georg Krauss.

Halálát hajdúi mérgezésnek hitték, ezért annak vélt okozóját fel is koncolták. Pedig az akkori történetírók szerint vízibetegség vitte el.

Kép: Bocskai a hajdúk élén. (Wikipédia)

Források: Sulinet.hu; Wikipédia; Mixonline.hu; 24.hu