A Vatikáni Múzeumban, a Salone Sistino után következő hosszú nyugati folyosó falán, VII. Pius pápaságának epizódjait örökítették meg. Az utolsó teremben látható az a jelenet, amikor a napóleoni fogságból visszatérő pápát köszönti Róma népe. A pápa hintója mögött feltűnik egy magyar huszár alakja. A huszárt Horváth Nepomuki Jánosnak hívták, a Radetzky-huszárezred tisztje volt.

A ráckevei régi temetőben járva fura útjelző táblán akadhat meg az arra sétáló szeme: János vitéz sírja felé mutat egy nyíl… Ahol egy félbetört oszloppal megjelölt síremlék áll. Rajta a felirat: Itt nyugszik Horváth Nepomuki János, rangjai és kitüntetései szép hosszan felsorolva. És a derék polgár értetlenül áll. Petőfi Sándor mesehőse János vitéz valóban élt?

Mert néha a legendáknak, népmeséknek igenis van valóságalapja...

Horváth Nepomuki János

A régi ráckevei matrikula szerint 1774. május 10-én született Piringer János, apja Piringer Pál, édesanyja Gáspár Magdolna. A gyermek hamarosan félárvaságra került, elveszítette édesapját. A megözvegyült édesanya, a gyászév letelte után ismét férjhez ment, ezúttal nemes Horváth János megyei perceptorhoz. Az édesanya kikötése volt, hogy a házasságkötéssel egyidejűleg a kis Jánost adoptálja a férje. Így lett Piringer Jánosból Horváth Nepomuki János.

És hogy a meséből Iluska se maradjon ki, bár a valóságban: Juliska.

Édesanyja hamarosan meghalt gyermekszüléskor. A megyei perceptor úr meg nem bizonyult valami fényes nevelőapának – bár ebbe tán megözvegyülése is szerepet játszott -, duhaj, részegeskedő életmódjával gyorsan elverte csekélyke vagyonát, aztán, a gyereket mindközönségesen „ottfelejtve” odébb állt Ráckevéről. Azért vannak – és voltak – jószándékú emberek! Az elhagyott kisfiút anyai nagybátyja, Piringer György vette magához. Elfér az árva is a kislánya, Juliska mellett! Az iskoláztatásáról is gondoskodott, a gyerek Ráckevén tanult, majd Szőnyi Pál szabómesternél lett inas, később segéd.

Ez bizony elég messze van a mi Sándorunknál emlegetett juhászbojtárságtól, de kérem, azért költői szabadság is van a világon!

A két együtt felnőtt gyerek tán egymásra is talált volna, ha közbe nem szól az emberek életébe gyakran belealkalmatlankodó történelem. 1793-ban kitört a nagyként emlegetett francia forradalom, XVI. Lajos királyt lefejezték a jakobinusok, ez pedig nem annyira tetszett kollégáinak, Európa többi uralkodójának.

Nem jó az ilyesmiből rendszert csinálni – vélhették és forradalmi Franciaország ellen koalíció szerveződött, melynek természetesen részese volt I. Ferenc, osztrák császár is. Márpedig, azokban az időkben, ha a császárnak katona kellett, akkor nem volt apelláta, a birodalom valamennyi részéről toboroztak. Ráckevének például három lovas huszárt kellett kiállítania a saját költségén. A szabó céh javaslatára került Horváth N. János az I. huszárezredbe, 12 éves szolgálatot vállalva a városért. Hogy vállalásában mennyi lehetett az önkéntes szándék, mennyi a kényszer, az utólag nem tudni, de az bizonyos, hogy a 19 éves fiatalember fájó szívvel hagyta ott Juliskát, erről az 1845-ben írt végrendelete is árulkodik.

És az ifjú szabólegény tehetséges katonának bizonyult.

Ezredével Észak-Itáliába került, itt gyorsan megtanult németül, olaszul, franciául. A ranglétrán is hamar emelkedett 1794-ben már káplári rangot viselt. 1798-ban helyezték át Horváth N. Jánost a Radecky-ezredhez. 1799-től meg sorra jöttek a csaták…

János vitéz-díszkút - Ráckeve, Szent István tér (Markolt György, 1999; Szoborlap.hu)

Az első marengói csatában súlyosan megsebesült, amikor testével védte Alvinczy tábornokot. Hősiességéért megkapta az Ezüst Vitézségi Érmet. A második marengói ütközetben ismét hősies bátorságot tanúsított, aminek eredményeként megkapta a strázsamesteri rangot, majd alhadnaggyá léptették elő.

De közben Napoleon sem tétlenkedett: a francia hadsereg abban az időben megállíthatatlannak tűnt. 1809 májusában bevonultak Bécsbe, két nappal később már magyar földön jártak. Horváth N. János ezredével ott verekedett június 14-én a vesztes győri csatában.

Napoleon teljesen át akarta rajzolni Európa térképét és ez részben sikerült is neki. A pápával már 1808-ban összekülönbözött, mikor a franciák megszállták Rómát, majd egy laza mozdulattal, 1809-ben megszüntették az egyházi államot. VII. Pius pápa sem volt rest, kiközösítette Napóleont az egyházból. A válasz hamarosan meg is érkezett: 1810-ben szenátusi határozattal kimondták, hogy a Francia Birodalom második fővárosa Róma, és római király címmel Napóleon fiát ültették a trónra, a pápát Svájcba száműzték.

Aztán fordult a kocka. 1812-től kezdtek rossz idők járni a franciákra, Napoleonra. 1813-tól már francia földön zajlott a háború. És jött a „Népek csatája”, a lipcsei csata. Napóleon hatalmas vereséget szenvedett.

Az újabb hadjáratban Horváth N. János már kapitányként vett részt, önálló lovasszázad élén. Katonai érdemeiért ekkor kapta meg az Armadia Keresztje kitüntetést.

1814 márciusában – nemzetközi nyomásra – Napóleon visszahelyezte a pápát a jogaiba. A francia követ előzetesen jelezte, hogy a pápát napokon belül átadják a határ mellett szolgáló Radeczky ezred „fiók strázsájának”. Ez a „fiók strázsa” Horváth N. János lovasszázada volt. A század két nap alatt kelt át az Alpokon a pápát kisérve.

Az azóta is mesélt történet szerint, a 72 éves pápa az Alpokon átvezető havas útszakaszon reszketett a hidegtől. Horváth N. János saját köpönyegét és mentéjét terítette az alvó pápára, hogy megkímélje az öregurat. Ezt a jelenetet a vatikáni könyvtár folyosóján ma is látható falfestmény örökíti meg, melyen a hintóban alvó VII. Pius fehér huszárköpennyel van letakarva. Körülötte mentében lévő huszárok lovagolnak, csak egyikőjükön nincs dolmány és mente.

Az egyházi vezetők és Róma lakossága hálás tisztelettel fogadta a magyar huszárokat. A pápa díszlakomát adott tiszteletükre. Őszentsége az ezrednek zászlót adományozott, Horváth N. János pápát kísérő küldetésének híre kelt egész Európában.

Hősünket sorra halmozták el kitüntetésekkel, megkapta az ezüst sarkantyús csizmát, majd Nápolyban a királytól átvehette a Szicíliai Aranykereszt kitüntetést. 1845-ben íródott végrendeletében az ezüstsarkantyús csizmát hajdani Juliskája fiának hagyományozta, a kitüntetésekkel kapcsolatban pedig úgy rendelkezett, hogy síremlékére véssék fel a Krisztus Keresztet, a Szicíliai Keresztet és az Ármádia Keresztjének másolatát.

1814 júliusában az ezredét visszarendelték az osztrák-francia határra. A távozó ezred tisztjeit a pápa audiencián fogadta, Horváth N. Jánost pedig a Krisztus Rend Gyémánt Csillag rendjellel tüntette ki. Ez a pápa által személyesen adományozható legmagasabb kitüntetés.

Aztán elbukott Napoleon…

Horváth N. János is megelégelte már a 22 évi katonai szolgálatot és nyugdíjazását kérte. 41 esztendősen, hintón tért szülővárosába, Ráckevére. Elsőként Juliskát kereste… Ő azonban a hosszú évek alatt férjhez ment Gáspár János vízimolnárhoz és szeretettel nevelte szintén János névre hallgató fiát. A régi szerelemből nem lehetett más, mint barátság. De az kitartott életük végéig…

Ráckevén házat, földet vásárolt, asszony azonban nem akadt. Ez is belejátszhatott, hogy 1824-ben ismét uniformist öltött a császár hívására és főkapitányi rangban a testőrségben vállalt szolgálatot.

A gárdánál tizenegy évet szolgált még, majd hatvanegy éves korában végleg búcsút mondott a katonaéletnek. Letelepedhetett volna bárhol, de a szíve hazahúzta Ráckevére. Ettől kezdve már csak emlékeinek élt. 73 esztendős korában 1847. február 7-én hunyt el.

Forrás: Kisgyörgy Zoltán - Ki volt János vitéz?; Benkéné Jenőffy Zsuzsanna - VII. Piusz pápa magyar huszár megmentői; Érszegi Márk Aurél - Élő kövek; 3szek.ro; Montazsmagazin.hu; Tudatossagesmosoly.blogspot.hu; Albar.lapunk.hu; Wikipédia; Blog.xfree.hu;