A hivatalosan elfogadott – és oktatott - nézetek szerint a honfoglalás valójában nem más, mint egy súlyos vereség következménye, mikor is a menekülő magyarság az erősebb ellenség – besenyők – elől futva kényszerült nyugatra húzódni, elfoglalni egy viszonylag ritkán lakott területet, a Kárpát-medencét.

Ez ugyan alapból teljesen logikátlannak tűnik, de ha már olyan hosszú ideje tanítják a különböző szintű magyar iskolákban, vegyük végig az eseményeket:

Az írásos forrásokban a magyarok 839-ben jelennek meg, amikor bizánci forrás szerint az Al-Dunánál tartózkodtak és bolgár felkérésre Bizánc ellen vonultak.

A következő említés akkor esik eleinkről, mikor Német Lajos fia, Karlmann keleti frank király 861-ben apja ellen támad. Ebben természetesen hűbérese, Rasztiszláv morva fejedelem is támogatta, aki szövetségeseket is hozott magával. Magyarokat.

A 862. évnél jegyezte be Hinkmar reimsi érsek a Szent Bertin-kolostor évkönyvébe, hogy a korábban ismeretlen „Ungri” is Német Lajos királyságát pusztították. A hagyományos elképzelések szerint ezek a csapatok Etelközből indultak hadjáratra. Ez azonban elég valószínűtlen, a földrajti távolság miatt. Mire akkora távot lovascsapatok megtesznek, a megsegítendő király számára már túl késő lett volna. Vélhetőleg ekkorra már kellett léteznie a Kárpát-medencében valamiféle magyar bázisnak, másképp egyszerűen nem tudtak volna „beszállni” a háborúba. A bázis, előőrs – nevezzük akárminek – nem is lehetett olyan kicsi, ha érdemes volt segítségül hívni őket…

Említik még, hogy 881-ben a magyarok és a kabarok Szvatopluk morva fejedelem szövetségeseként Bécs alatt harcoltak a keleti frankok ellen. Ez megint csak amellett szól, hogy ezen a területen – v.ö.: Kárpát-medence – kellett mozogniuk, méghozzá jelentős erőkkel. Hiszen ki hív szövetségesül pár kóborló lovast? De még, ha meg is teszi az akkori írásbeliség „fejlettsége” okán, kevéssé valószínű, hogy nyoma marad az ügynek.

Ennek ellent mondani látszanak a következő események. Hogyan keveredhettek bele eleink egy jó kis bolgár-bizánci háborúba, ha egyszer, már akkor jóval nyugatabbra a Kárpát-medencében is tevékenykedtek. Erre talán magyarázatot adhatnak annak a későbbi időszaknak az eseményei, melyet – meglehetősen becsmérlően – a „kalandozások korának” neveznek. Akkor sem a teljes magyar haderő indult útra, hadjáratra, az egyes betörések úgymond: „magánvállalkozások” voltak, egy-egy törzsfő, vagy néhány időlegesen társult vezér „privát” háborúi.

Az a bizonyos bolgár-bizánci háború egy családi afférral kezdődött.

889-ben visszavonult az uralkodástól Borisz bolgár fejedelem. A trónon – ha volt olyanjuk a bolgárok akkoriban -, idősebb fia, Vladimir követte. A derék atya nem lehetett igazán elégedett fia uralkodói teljesítményével, meg tán azzal se, hogy az őrizte ősei pogány hitét s nem vette fel a kereszténységet. Ezért érző szívű atya az első adandó alkalommal leváltotta a fiút és biztos, ami biztos, az akkoriban bevett módszerként megvakítatta, így téve végleg alkalmatlanná az uralkodásra. (Megjegyzem, ez a „humánus” eljárás tovább élt a történelemben, még akkor is, ha célját nem minden esetben érte el s a megvakított személy mégis hatalomra került. Gondoljunk csak a magyar II., avagy Vak Béla királyra…)

Ezután Borisz kisebbik fia, Simeon került hatalomra. Ő, lehet, hogy csak megfelelési kényszere volt, lehet, hogy meggyőződésből, de már apjának tetszőn uralkodott… Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy – jó keresztényként – hamarosan össze is rúgta a port a szintén keresztény bizánciakkal. A háború közvetlen kiváltó oka az volt, hogy a császár két bizánci kereskedőre bízta a bolgárokkal való biznisz összes jogát, ők pedig – „Az üzlet az üzlet!” felkiáltással – Konstantinápolyból Thesszalonikébe helyezték át a kereskedelmi központot, így – burkoltan - jócskán megemelték az árukat sújtó vámtételeket. Ez nem annyira tetszett a bolgároknak – ki szeret több vámot fizetni? – ezért kisebb hadjárat kíséretében benyújtották reklamációjukat.

Bölcs Leót, az akkori bizánci császárt, mint előneve is mutatja, nem ejtették a fejére, rögtön szövetségesek után nézett, az erős bolgár seregek ellen. És a Duna és a Dnyeper között táborozó magyarok „kéznél” voltak… Ezek a magyar törzsek, csoportok aligha lehettek ugyanazok, akik alig negyedszázaddal korábban már Bécs táján hadakoztak…

IV. León (Bölcs Leó) információi – vélhetőleg – pontosak, hiszen a szövetségeseiről beszél. Taktikion (Taktika) című alkotásában így ír magyarokról:

"Ámde szólni fogunk a türkök [magyarok] szervezetéről és hadirendjéről, mely keveset vagy mit sem különbözik a bolgárokétól; hogy férfiakban gazdag és szabad ez a nép, és egyéb pompát, a bőséget mellőzvén, csupán arra van gondja, hogy vitézül viselkedjék a maga ellenségeivel szemben.

Ez a nép tehát, amely egy fő alatt áll, fellebbvalóitól kemény és súlyos büntetéseket áll ki elkövetett vétkeiért, és nem szeretet, hanem félelem tartja őket féken; a fáradalmakat és nehézségeket derekasan tűrik, dacolnak a hőséggel és faggyal és a szükségekben való egyéb nélkülözéssel, mint afféle nomád nép.

A türkök törzsei fürkészők és szándékaikat rejtegetők, barátságtalanok és megbízhatatlanok, telhetetlen kincsszomj rabjai; semmibe se veszik az esküt, sem szerződéseket nem tartanak meg, sem ajándékokkal nem elégszenek meg, hanem mielőtt az adottat elfogadnák, fondorlaton és szerződésszegésen törik a fejüket.

Ügyesen kilesik a kedvező alkalmat, és ellenségeiket nem annyira karjukkal és haderejükkel igyekeznek leverni, mint inkább csel, rajtaütés és a szükségesekben való megszorítás útján.

Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja, és így a harcban legtöbbjük kétféle fegyvert visel, vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják. Üldöztetés közben azonban inkább íjukkal szerzik meg az előnyt.

De nemcsak ők maguk viselnek fegyvert, hanem az előkelők lovainak szügyét is vas vagy nemez fedi.

Sok gondot fordítanak rá, hogy gyakorolják magukat a lóhátról való nyilazásban is.

Követi őket nagy csapat ló, mén és kanca is, részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig sokaság látszatának keltése végett.

Nem ütnek körülárkolt tábort, mint a rómaiak [bizánciak], hanem a háború napjáig nemzetségek és törzsek szerint szétszéledve, télen-nyáron folyvást legeltetik lovaikat; a háború idején pedig a szükséges lovakat maguk mellett tartva és béklyóba verve őrzik türk sátraik közelében a csatarendbe állás idejéig, s csatarendbe álláshoz éjnek idején kezdenek.

Őrseiket messzire, sűrűn egymás mellé helyezik el, nehogy egykönnyen rajtaütés érje őket.

A harcban nem három hadosztályban állnak csatarendbe, mint a rómaiak, hanem különböző ezredekben, tömören összekötve egymással az ezredeket, amelyeket csak kis közök választanak el, hogy egyetlen csatasornak látszódjanak.

A derékhadon kívül van tartalékerejük, melyet kiküldenek tőrbe csalni azokat, akik elővigyázatlanul állnak föl velük szemben, vagy pedig szorongatott csapatrész megsegítésére tartogatnak. Málhájuk a csatasor mögött a közelben van, a csatasortól jobbra vagy balra egy vagy két mérföldnyire, s csekély őrséget is hagynak vele.

Gyakran egy kötélre vevén a felesleges lovakat, hátul, azaz a csatasor mögött annak védelmére helyezik el. A harcvonal rendjeinek mélységét, azaz a sorokat nem egyformán alakítják, inkább a mélységre fordítván a gondot, hogy a harcvonal vastag legyen, és az arcvonalat egyenletessé és tömörré teszik.

Jobbára a távolharcban, a lesbenállásban, az ellenség bekerítésében, a színlelt meghátrálásban és visszafordulásban és a szétszóródó harci alakulatokban lelik kedvüket.

Hogyha pedig megfutamították ellenfeleiket, minden egyebet félretesznek és kíméletlenül utánuk vetik magukat, másra nem gondolva, mint az üldözésre. Mert nem elégednek meg, miként a rómaiak és a többi nép, ideig-óráig való üldözéssel és zsákmányszerzéssel, hanem mindaddig szorítják, amíg csak teljesen fel nem morzsolják az ellenséget, minden eszközt felhasználva e célból.

Ha pedig valamely üldözött ellenségük megerősített helyre menekül, azon vannak, hogy pontosan kipuhatolják, hogy mind a lovak, mind az emberek miben szenvednek hiányt, és mindent elkövetnek, hogy az ezekben való megszorítás útján ellenfeleiket kézre kerítsék vagy ezeket tetszésük szerinti egyezségre rábírják oly módon, hogy eleinte enyhébb feltételeket szabnak, majd ha ezekbe az ellenség belement, más, nagyobb dolgokkal hozakodnak elő." (Forrás: tudasbazis.sulinet.hu)

A magyar csapatok a szövetség megkötése után hátba támadták Simeon bolgár fejedelmet és többször győzelmet is arattak csapatai felett. Közben az itáliai hadakozásból visszahívott bizánci, Niképhorosz Phókasz szintén a bolgárokra támadt, míg a bizánci flotta elfoglalta és megszállta a Duna torkolatát. Simeonnak – ha volt – kapcája, az ekkor igencsak szoríthatott. De – mint trónra kerülésével is bizonyította - őt se kőbölcsőben ringatták. Segítségül hívta a besenyőket, a másik elérhető közelségben élő pusztai népet. Így már sikerült legyőznie a két tűz közé szorult magyarokat…

„Első a kabaroknak a kazároktól elszakadt, előbb említett törzse, második a Nyekié, harmadik a Megyerié, negyedik a Kürtügyermatué, ötödik a Tarjáné, hatodik Jeneh, hetedik Kérié, nyolcadik Keszié. És így egymással összeolvadván, a kabarok a türkökkel a besenyők földjére telepedtek le. Ezután Leó, a krisztusszerető és dicső császár hívására átkeltek a Dunán, és megtámadván Simeont, teljesen legyőzték, és iramukban egészen Preszlavig hatoltak, bezárván őt Mundraga várába, visszatértek saját földjükre. Abban az időben Liüntika, Árpád fia volt a fejedelmük. Miután azonban Simeon újból kibékült a rómaiak császárával és bátorságban érezte magát, a besenyőkhöz küldött, és megegyezett velük, hogy leverik és megsemmisítik a türköket. És amikor a türkök hadjáratra mentek, a besenyők Simeonnal a türkök ellen jöttek, családjaikat teljesen megsemmisítették és földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnét.” (Írja Bíborbanszületett Konstantin, VII. Kónsztantinosz bizánci császár, De administrando imperio (A birodalom kormányzásáról) című művében)

Nos, a közhiedelem szerint – és az iskolában is így tanítják – ezek a legyőzött, szétvert seregek hajtották végre a „honfoglalás”, „hon visszafoglalás”, avagy „bejövetel” igencsak veszélyes és nehéz műveletét…

Azt eszembe se jut kétségbe vonni, hogy Simeon megnyerte azt a háborút, hiszen Bizánc a későbbiekben – dokumentáltan - az adófizetője lett. Az is igen hihetőnek tűnik, hogy a besenyők valóban legyőzték a magyarokat. De feltehetően csak egy kisebb sereget. Nem a fő haderőt és nem a teljes népességnek kellett – előlük menekülve – új hazát találnia.

Hogy mire alapozom ezt? Tényekre.

„899. szeptember 24-én az észak-itáliai Brenta folyónál egy ötezer fős magyar csapat tönkreverte I. Berengár itáliai király (887–924) tizenötezer fős hadseregét, amelyből csak „kevesen tértek vissza”.

902-ben a Morva Fejedelemség a magyarok támadásainak eredményeképp megszűnik létezni. A Sváb Évkönyvek 902-es bejegyzése: "Háború a magyarokkal Moráviában s az ország legyőzetett"[38] – „usque ad solum - a föld színéig”. (Az a Morávia, „amellyel fél évszázadon át még bolgár segítséggel sem bírt a keleti frank birodalom.”)

907. július 4-5-6-án Pozsony (akkor Brezalauspurch) mellett a bajor herceg hadseregével szemben magyar győzelemmel végződött csata megmutatta, hogy a Kárpát-medencében megtelepedett magyarságnak arra is volt katonai potenciálja, hogy a saját területeit sikeresen megvédje. A csatában a több ezer ellenséges harcos mellett elesett a bajor herceg, 19 grófja, a salzburgi érsek, 2 püspök és 3 apát.

908. augusztus 3-án a türingiai Eisenach mellett szétverték a türingiai őrgróf seregét, maga az őrgróf is életét vesztette a csatában.

910 júniusában a Keleti Frank Királyság főerőit verik tönkre, mielőtt azok egyesülnének: először június 12-én Augsburg mellett a sváb-alemann seregeket (első augsburgi csata), aztán június 22-én pedig Rednitz mellett a frankokat. Mindkét csatában elesnek az ellenséges seregek fővezérei is.” (Forrás: Wikipédia)

Mert kérdezem én, hogyan lehetséges az, hogy egy szétvert, legyőzött sereg ilyen, szétveretése után - viszonylag rövid időn belül - ekkora haditetteket hajtson végre?

A másik érdekesség az, hogy Bíborbanszületett Konstantin szerint a magyarok otthon maradt családjait elpusztították a besenyők, tehát gyakorlatilag csak a férfinépesség maradt meg, annak kellett menekültében új hazát foglalnia. Ez több okból is szamárságnak hangzik. Egy: a régészeti bizonyítékok szerint, a korabeli sírokban ugyanahhoz a népcsoporthoz (magyar) tartozó emberek nyugszanak, férfiak és nők vegyesen. Kettő: a történelem során számtalan példa mutatja, hogy ha egy szétvert sereg új területre téved, ott megtelepszik, a környező népekből vesz asszonyokat, úgy igen gyorsan asszimilálódik, mintegy feloldódik az idegen népességben. Arra meg könnyen akad jó példa, hogy a magyarokkal nem ez történt. Nekem határozottan úgy tűnik Magyarországon, magyarul írom ezeket a sorokat… Három: a magyarokra jellemző volt „külön utas” hadviselés módszere. A későbbiekben, melyet a „kalandozások ideje”-ként szoktak emlegetni, egyes törzsfők – mintegy magánvállalkozásként – ruccantak át Európa nyugatabbik felé egy kicsit hadat viselni. Akkor sem az egész népesség teljes hadereje vet részt a hadjáratokban, azok – mai kifejezéssel élve – csak kisebb projektek voltak.

Az eseményeket értelmezhetjük úgy is, hogy a besenyők egy kisebb, a főerőktől elszakadt csapat asszonyait, gyermekeit gyilkolták le, míg a férfiak a távolban hadakoztak. A megmaradt gyászolók pedig egyszerűen csatlakoztak a fősereghez, a biztonságos helyen – a Kárpát-medencében – lévő testvéreikhez.

Végkövetkeztetésként: a történelemben az a szép, hogy a több, mint ezer éve történt eseményeket sokféleképp lehet magyarázni. De a dolgok már csak olyanok, hogy az egyik eseményből következik a másik. És ha az ember veszi a fáradtságot és logikusan végiggondolja az ismert események sorát: nem túl valószínű, hogy egy besenyők által tönkrevert, menekülő nemzet utódai legyünk…

Forrás: Wikipédia; Sulinet.hu;Rubicon.hu; Multkor.hu.
Kép: Feszty Árpád - A magyarok bejövetele.