Hiába verték ki a törököt az országból, a dolgok csak nem fordultak jobbra. Tán épp ellenkezőleg… Az 1690-es évek közepére kiderült: „Anyám, nem ilyen lovat akartam!”. Ahogy Kollonich Lipót mondta: „Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldussá, végre katolikussá”.

Az már több esélyes, hogy valóban elhangzott-e ez a mondat és tényleg Kollonich mondta-e, de mindenesetre jól jellemzi az akkori időket. A bécsi udvar és magyarországi lakájai szorgosan dolgozott a „program” megvalósítását. A válasz sem maradt el… Az egykori Királyi Magyarország és Erdély „vadregényes” határterületein bujdosók, a kifizetetlenül szélnek eresztett végvári vitézek, a nehéz sorsukat megelégelő jobbágyok, az elszegényedő kisnemesek szervezkedni kezdtek. Egyiküket Esze Tamásnak hívták…

Esze Tamás Rusz Károly metszetén (Vasárnapi Ujság, 1868/27)

Az 1666 körül, Tarpán született, apja viszonylag jómódúnak számított. Ő maga ekkoriban sókereskedésből próbált megélni. Nem volt az rossz üzlet: az erdélyi sóbányákból fuvarozni a sót s azzal kereskedni. Csak épp, néha veszélyes boltnak bizonyult. És nem csak az útonállók miatt…

Esze Tamás a máramarosi bányákból vitte az árut Debrecenbe és környékére. Mígnem, egyik útján, a tiszaújlaki sótisztek belékötöttek. Hogy mennyire volt jogos, vagy igazságos a sótisztek eljárása, azt ma már nehéz kideríteni, annyi azonban bizonyos, hogy már akkor sem volt minden igazságos, amit a jog megengedett. Az megint csak erősen kétséges, hogy volt-e törvényes okuk a „derék” sótiszteknek, arra, hogy áruját elkobozzák, tarpai portáját feldúlják és kifosszák. Mindenesetre megtették…

Mit tehet ilyenkor egy érző szívű – és kuruc hajlandóságú – magyar? Családját Debrecenbe menekítette, ő maga meg beállt a szervezkedő bujdosók közé. Mégsem vehetett részt az 1697-ben kirobbant, Tokaji Ferenc kuruc hadnagy, Szalontai György végardói bíró és Kabai Márton református prédikátor vezette hegyaljai felkelésben, pedig ő is a szervezők közé tartozott. Károlyi Sándor, az akkori szatmári főispán idejekorán tömlöcbe vetette. Ekkor még egyikük sem sejthette, hogy alig néhány év múltán majd egy zászló alatt harcolnak, egy meggypiros lobogó alatt, melyre azt írták: „Cum Deo pro Patria et Libertate” (Istennel a hazáért és a szabadságért). Rákóczi zászlaja alatt…

A hegyaljai felkelés elbukott. Esze Tamás pedig kiszabadult. Valójában akár még hálás is lehetett Károlyinak, megúszta, hogy a felkelésben való részvételt is rovására írhassák.

De nem adta, nem adták fel. Új felkelést tervezett, terveztek Kis Alberttel, a hegyaljai felkelés veteránjával. És miért ne használnának ki egy remek lehetőséget? 1702-ben - az Udvari Haditanács megbízásából - Bagossy Pál egy magyar gyalogezredet, úgy nevezett „hajdúezredet” toborzott a Tiszántúlon, leginkább, mert kellett a katona a spanyol örökösödési háborúba. Ide állt be „fő” toborzónak Esze Tamás és Kis Albert. Nem mintha annyira a szívükön viselték volna az ügyet, hogy kinek a fejére kerül a spanyol korona… Hadszervezés ürügyén egy újabb felkelés megszervezésén munkálkodtak.

A dolgok mentek a maguk törvényes, szabályos útján mindaddig, míg az ezredet meg nem indították a nyugat-európai hadszínterek felé. Ekkor Esze Tamásnak és embereinek sürgősen másfelé akadt dolguk. Gyors, de illegális búcsút vettek – v. ö.: megszöktek – az ezredtől, és bevették magukat a beregi hegyekbe.

Szép volna, jó volna egy új felkelés, csak éppen ahhoz vezető kell. Olyan, akit nem csak a jobbágyok, a kisnemesek, de a nagyobb urak is követnek a hadba. A török földön bujdosó Thököly Imre meg tán már túl öreg ahhoz, hogy az élükre álljon – valahogy így okoskodhatott Esze Tamás, mikor a Lengyelországba menekült II. Rákóczi Ferencet javasolta vezérnek.

A bujdosók tanácskozásaik után két társukat küldték követségbe, lengyel földre. Az első megkeresés eredménytelen volt, II. Rákóczi Ferenc és Bercsényi Miklós érdeklődött ugyan, de nem igazán hajlott arra, hogy a felkelés élére álljon. Az első követjárás követte, a második. Szintén eredménytelenül... Harmadszorra maga Esze Tamás állt a követek élére és neki sikerült az, ami társainak nem. Rákóczi rábólintott a felkelés ügyére és Esze Tamást nevezte ki az új kuruc hadsereg első ezredesévé. Az ő kezébe adta át a felkelésre buzdító breznai kiáltványt, hogy vigye meg a hírt Magyarországra: itt az idő!

Öreg közhely, de néha igaz: minden kezdet nehéz. Különösen, ha türelmetlenek a kezdetnél munkálkodók… A bujdosók - Rákóczi parancsa ellenére - már 1703. május 21–22-én kibontottak Tarpa, Vári és Beregszász piacán a szabadság zászlait. Ezzel kirobbant a tiszaháti felkelés, megkezdődött a Rákóczi-szabadságharc.

A magyarországi nemesek először ódzkodtak csatlakozni Eszéék mozgalmához. A felkelők nagy része ugyanis jobbágyi származású volt. Az urak gyanakodtak: hátha csak újabb parasztfelkelés készülődik. Hitték is, meg nem is, hogy a breznai kiáltvánnyal Rákóczi üzent az egész magyarságnak.

A gyanakvás, ellenkezés egészen odáig ment, hogy Károlyi Sándor mozgósítást rendelt el. Nem a felkelők oldalán… A környékbeli császári erők segítségét kérte.

A nemesi lovascsapat kiegészülve egy császár vértesezreddel Dolhánál ütött rajta a felkészületlen, gyengén felfegyverzett kurucokon. A kiegyenesített kaszával, karddal hadakozó felkelők ugyan a nemesek rohamát még visszaverték, de a reguláris katonákkal, a császári gyalogezreddel már nem boldogultak. Kénytelenek voltak menekülni. Még Rákóczi zászlói is az ellenség kezére kerültek, vihette őket Károlyi diadalmasan Bécsbe. Ennek örültek az udvarnál, de Károlyi „vad” ötletének nem: az adóterhek csökkentését kérte, hogy elejét vegyék egy újabb felkelésnek.

Aki ilyesmit emleget, az csak rebellis lehet! – vélték a bécsi hatalmasságok. És gyanakodtak… Különösen, mert a Károlyi által „levert” felkelésről mind újabb, mind riasztóbb hírek érkeztek: II. Rákóczi Ferenc átlépte a lengyel határt. Személyesen állt a felkelők élére. Néhány hét leforgása alatt sikerült kijutniuk az Alföldre, augusztusban már Károlyi birtokai is kuruc kézre kerültek. És kurucok nem prédáltak fel mindent…

Gyanús, nagyon gyanús. Károlyi hiteltelenné vált az udvarnál, nem maradt sok választása. Hamarosan már ő is Rákóczi oldalán hadakozott…

Gróf Károlyi Sándor

„Esze Tamás haláláig a kuruc hadsereg tevékeny ezredese volt. Nem annyira eredményes csapatvezető, mint inkább kiváló hadszervező. Részt vett Kálló, Szatmár, Tokaj ostromában (1703–1704), Kassa védelmében (1706), harcolt a felvidéken és Erdélyben. Mindvégig érezhette Rákóczi megbecsülését, aki már 1703. november 20-án felszabadította a jobbágysorból, 1707. április 18-án brigadérossá léptette elő, 1708. március 24-én pedig nemességet adományozott neki és családjának.”

Nemesi címének azonban nem sokáig örülhetett…

A források ellentmondók, utólag már nehéz eldönteni, pontosan hogyan is történt.

„1708. pünkösd napján Nyitrán a tábori istentisztelet után Rákóczi hadának reformátusai és katolikusai összeverekedtek. Esze, akit nagy fokú önzetlenség és kötelességtudás jellemzett, a verekedők közé rohant, hogy szétválassza őket, ez azonban nem sikerült. Ezalatt a többi vezér rendeletére két seregbontó-ágyút hoztak elő, melyekkel a fölzendült csapat közé lőttek. Az elesettek közt volt Esze Tamás is.”

A másik verzió szerint a verekedők szétválasztása közben, kézitusában vesztette életét. Akárhogyan is történt, akármi is volt az oka – az okok között felmerült a katonák közötti vallási villongás, esetleg nemzetiségi ellentét, de az sem lehetetlen, hogy egyszerű tömegverekedés tört ki -, a lényeg ugyanaz: 1708. május 27-én Esze Tamás életét veszítette.

Rákóczi nem feledkezett meg első híveinek egyikéről: hajdúit saját udvari palotásai közé osztotta be, Esze Tamás szülőfaluja, Tarpa pedig hajdúvárosi kiváltságot nyert a fejedelemtől. Esze Tamás bátyja, ezredének korábbi alezredese, Esze János lett a város első kapitánya.

Források: Wikipédia; Rubicon.hu; Karpataljalap.net.
Nyitókép: Portyázó kurucok rabszíjra fűzött labancokat hajtanak (rézmetszet - id. Georg Philipp Rugendas)