Minden legenda véget ér egyszer. A II. világháború idejére úgy tűnt, a huszárok diadalmas története mindörökre véget ért. A modern hadviselésben nincs már rájuk szükség. 

Lovasroham a páncélozott járművek, a tankok korában? Ugyan már, őrültség. A lengyel lovasság se ment sokra 1939-ben a Wehrmacht páncélosaival szemben. Kár volt azért sok fiatal életért, a gyönyörű lovakért… A lovas hadviselés kora mindörökre leáldozott.

Vagy mégsem?

 Hadik András, aki hétéves háborúban, egy híres huszárcsínnyel még Berlint is megsarcolta huszárjaival, bizonyára elégedetten csettintett volna, hogy mit művelnek a kései utódok. A 4. Hadik huszárezred II. osztályának katonái, vitéz Mikecz Kálmán vezetésével harcoltak az orosz fronton. És méltónak bizonyultak a neves elődhöz, akinek nevét viselte ezredük.

A huszárok sikereiket mindig is gyors mozgásuknak, váratlan akcióiknak köszönhették, ezért fordulhatott elő az, hogy még a II. világháborúban is érhettek el sikereket.

A nevezetes eset, mely az utolsó huszárrohamként vonult be a hadtörténelembe 1941. augusztus 16-án esett meg, a nikolajevi csatában. Egy német szemtanú, Erich Kern így írt a magyar huszárvirtus talán utolsó megnyilvánulásáról könyvében:

„Reggel óta kemény harcban álltunk egy magas vasúti töltés oldalába beásott és szívósan védekező ellenséggel szemben. A nap folyamán már négyszer támadtuk őket, de mind a négyszer visszavertek minket. A ászlóaljparancsnok minden hangnemben ordítozott, a századparancsnokok tehetetlenek voltak. A sürgős tüzérségi tűztámogatást hiába kértük, az egyre késett. És ekkor egyszer csak megjelent a színen egy magyar huszárezred, lóháton. Mind nevettünk. Ugyan mit akarnak itt ezek a magyarok? Kár lesz azokért a pompás, elegáns lovakért.

Ekkor szinte kővé dermedtünk. Ezek a fickók megőrültek! Huszárszázad huszárszázad után robogott felénk. Elhangzott a vezényszó. A barnára sült arcú, karcsú lovasok úgy ültek a nyeregben, mintha belenőttek volna. Parancsnokuk, egy magas, fénylő aranygalléros huszárezredes kirántotta a kardját. Négy-öt könnyű páncélkocsi kanyarodott elő a szárnyakra és már vágtatott is át a széles, sík mezőn a huszárezred. Kivont kardjuk csillogott a lemenő nap fénylő sugaraiban. Talán Seydlitz rohamozott így egykoron. Minden elővigyázatról megfeledkezve ugrottunk föl állásainkból. Olyan volt az egész, mint egy nagyszerűen megrendezett lovasfilm. Eldördültek az első lövések a töltés felől, aztán mind ritkábban hallottuk őket.

És ezután szinte kidülledt szemmel, hitetlenkedve néztük, amit láttunk, hogy a szovjet ezred katonái, akik a mi századaink támadásait olyan hevesen és elkeseredett ellenállással verték vissza, most sorra ugrálnak föl és szinte eszelősen futnak, menekülnek, a diadalmasan száguldó magyarok pedig űzik, hajtják maguk előtt az oroszokat (…)”

Azt a csatát, Umanytól délre, Pervomajsz körzetében ugyan megnyerték a magyar huszárok, de lovasságot a Dnyeper elérése után gyalogság váltotta fel. A derék huszárlovak nem boldogultak a végtelen orosz sztyeppék irgalmatlanul pocsék útjaival…

A hazatérő huszárok tiszteletére 1941 őszén díszünnepséget szerveztek Debrecenben. Az ünnepségen megjelent Horthy Miklós is és személyen tüntette ki Mikecz Kálmánt, az akkora már alezredessé előléptetett osztályparancsnokot. Nevét ma honvéd és huszár hagyományőrző egyesület viseli.

Forrás: A magyar huszárság története - szerkesztette és lektorálta: Csihák György
Nagy Kálmán: A háborúban csodák is voltak... Hadik huszárok a nikolajevi csatában (1941. VIII. 16)
Erich Kern: Der grosse Rausch. Zürich, 1948. 54-55. old.;
Mikeczbanderium.hu;

Kép: A Magyar Királyi Hadik András 4. honvéd huszárezred 1938 és 1941 között az 1. lovasdandár keretében részt vett a második bécsi döntés végrehajtásában. 1938 novemberében a Felvidékre, 1939 tavaszán Kárpátaljara, 1940 szeptemberében pedig Észak-Erdélybe és a Székelyföldre vonulnak be. (Alfahir.hu)