„Hős Wattay Ferenc, hű várkapitány! Nem tör meg az arany, kard, sem a pribék hatalom. Bronz alakod hirdesse a messze jövőnek, sem erő, sem idő, se a pogány gyűlölet nem foghat ki az erős, derék magyaron!" 

- hirdetik Bódás János sorai Wathay Ferenc székesfehérvári szobrán.

A Wathay név nem elírás, saját kezű bejegyzése maradt ránk kódexe lapjain. Énekeskönyve címlapján ez áll: „Enekes Keőnw, melyet en Wathay Ferentz az Fekete Tenger mellett, az Fekete Toronyban Constantinapolion keöuwll ualo Niomorult Rabsagomban szerezuen, Galatha Varasban czinaltattam, Es punctrull punctra egy uonietasig, minden uyonnan magamtull szerzett Enekekuell, magam tulaydon kezeyvel irtam. Anno 1604.” Ő pedig csak tudta, hogy kell leírni a saját nevét…

Wathay Ferenc várkapitány szobra Székesfehérváron. (Lux Elek, 1937)

De ki is volt Wathay Ferenc? Röviden összefoglalva: végvári vitéz, költő és festő, a tizenöt éves háború idején, az 1500-as és 1600-as évek fordulóján. Ő így írt születéséről:

"Mikoron azért írtanak volna, Sziget veszése után, 1568. esztendőben, Szent Mihály hónak az fogytára, adott engem is azon szent Istenöm az én szüleimnek ez világra, azon Nagyvágon, és új házban, az Rába felől való szobában, holott mindjárt az én életemnek kezdetit sírásommal kezdvén el, jövendöltem ez csalárd világban az én életemnek nyomoruságát és minden szerencsétlen állapatját s keserves búkban-bánatokban való forgandóságát, de én Istenöm, legyen az te akaratod."

Édesapja, Wathay Lőrinc, a cseszneki vár kapitánya volt. 1561-ben sikeresen védte meg a várat törökkel szemben.

A kis Ferenc korán elveszítette apját.  Wathay Lőrinc 1573-ban bortól ittasan, örömében egy régi puskaporral töltött ágyút akart elsütni, amit a mellette álló pattantyús vonakodott megtenni. Lőrinc kapitány a fáklyát kezéből kikapva, meggyújtotta a kanócot, mire a löveg hatalmas robajjal szétrobbant, megölve mindkettőjüket.

A félárván maradt gyermeket 1578-ban anyja Németújvárra, majd Sopronba küldte tanulni. Katonai pályáját 1584-ben kezdte Tihanyban Mesteri János mellett, majd Pápán, Cseszneken, Magyaróváron és Győrben szolgált. Hogy milyen eredménnyel? Azt mi sem bizonyítja jobban, mint, hogy 1592-ben hadnagyi rangot nyert.

Részt vett Székesfehér 1601. szeptemberi, sikeres ostromában. És már másodszor kísért életében a lőporrobbanás:

„Amikor a falon támadt résen a mieink betörtek, a törökök már alig védekeztek, mind elmenekültek, hogy elrejtőzzenek a mocsárban, amely körülveszi a várost. A szandzsákbéget a toronynál fogták el, a legtöbbet pedig a mocsárban; a házakban sok kár esett. Rögtön a város bevétele után felrobbant a puskapor a nagy templomban, amely nagyrészt összeomlott; a másik oldalon a házak egész alapjukig leégtek, épp csak a szerencsétlen város falainak gyűrűje maradt állva.” írta a történtekről Giovanni Marco Isolano ezredes, a visszafoglalt város későbbi parancsnoka.

Isolano helyettesévé, alkapitánnyá, a magyar erők parancsnokává Wathay Ferencet nevezték ki. A két újdonsült kapitány nem volt éppen könnyű helyzetben, az ostrom, a lőporrobbanás és az azt követő tűzvész alaposan „megviselte” a várost. De amit csak lehetett, a maguk részéről megtettek. Nem puszta lelkesedésből igyekeztek megerősíteni a falakat, pontosan tudták: a török nem tűrheti sokáig a fontos város elveszítését. A portyázóik szinte naponta bukkantak fel az erősség közelében, folyamatosan zavarva az újjáépítést. Amire persze – szokás szerint – alig volt pénz… A két kapitány többször is kérte I. Rudolf császárt, hogy támogassa meg a vár megerősítését, egy kis pénzmaggal. És nem ártana pár fillér fegyverre, lőszerre, az elmaradt zsold kifizetésére…

Hogy érkezett-e támogatás – és ha igen, mekkora – arról nincs információ. Arról viszont igen, hogy a török megérkezett…

1602. augusztus 12-én Jemiscsi Hasszán vezetésével kezdték meg a vár ostromát. Augusztus 28-ára a védők már a belső várba szorultak vissza. Maradhattak vagy kétszázan… Sokan elestek, vagy megsebesültek, a vár parancsnoka is. És sok volt a szökés is… De Wathay kitartott.

Nem úgy a katonák. Augusztus 29-én, a tisztek hozzájárulása nélkül feladták a várat. A törökök megígérték ugyan a védőknek – még a vonakodó tiszteknek is - a szabad elvonulást, de a városba betörő, fosztogató török katonák nem sokat törődtek az ígérettel. Rátámadták az elvonulni készülő védőkre. Elvégre, náluk is akadthat valami hasznos, szép és főként: értékes holmi… A maradékból sokan ekkor estek el. Wathayt három sebből vérezve ejtették fogságba.

És az ő szerencsétlensége, a fogsága lett az utókor szerencséje. Tán sosem születik meg énekeskönyve, ha nem kell ennie a rabság keserű kenyerét.

Először Budára hurcolták, majd Nándorfehérvárra vitték. Innen 1603. május 4-én sikerült megszöknie. Nem sokáig örülhetett a szabadságnak, hamarosan ismét elfogták. De elég elszánt ember volt, hogy ismét kevéssé könnyes búcsút mondjon a töröknek. Ezúttal Lippánál kapták el... Feltehetően a derék muszlimoknak elegük lett a folyton köddé váló rabból, biztos, ami biztos, 1603 októberében hatvan rabtársával együtt Konstantinápolyba vitték, ahol a városon kívül eső Fekete-toronyba zárták.

A fogsága alatt írta meg és illusztrálta saját festményeivel énekeskönyvét, rabságról, szerelemről, a végvári vitézek életéről:

"Regvelig éltetök ha lesz, nem tudjátok,
Reggeltűl estvéig kétségben várjátok,
És ha ellenségvel vagyon viadaltok,
Csak az Jesus Christust akkor kiáltjátok.

Nem jut eszetekben akkoron ez világ,
Mikor vagdalkoztok, sem pénz, sem gazdagság,
Mind feledve vagyon feleség, barátság,
Csak van eszetekben Isten és mennyország." (XIX. ének - részlet)

Később visszahozták Magyarországra, a budai Csonkatoronyban raboskodott míg fogolycsere útján 1606-ban ki nem szabadult. Szabadságát nem adták olcsón, a törökök Ali, szekszárdi béget kérték érte.

Szabadulása után a győri várban lett lovasparancsnok, majd 1609-ben, apja nyomdokaiba lépve, a cseszneki vár kapitánya. További sorsát azonban elnyelte az idő homálya…

Nyitókép: Wathay Ferenc 1603-ban készült vízfestéses panorámája Nándorfehérvárról, mely időrendben a harmadik legkorábbi fennmaradt látkép a városról.
Források: Wikipédia; Szelence.com; Szigethvar.hu; Tóth Csilla: A Wathay-énekeskönyv; A magyar irodalom története (Akadémiai kiadó 1964-1966); 24.hu; Kozterkep.hu;