Pocsékul indult 1796. május 2-án Salonál, a Garda-tó melletti ütközet. A franciák megszerezték a tartalék 30 ágyúját. De jött egy ifjú huszárőrmester, alig egy szakasszal és nem hogy az ágyúkat visszaszerezte, de még a hátvédet is felmentette.

A fiatal őrmestert Simon Józsefnek hívták és már a legjobb úton volt afelé, hogy elérje a barátai és ellenségei által közösen adományozott címet: a legvitézebb huszár. De ki is volt ez a bátor ifjú, akiben egyszerre testesült meg a huszárság, a magyar lovas virtus minden erénye?

Barbácsi és vitézvári báró Simonyi József, aki akkor még nem volt báró, sőt Simonyi sem… Csak Simon. 1771. március 18-án született Nagykállón. Már gyerekként kitűnt társai közül, eleinte főként nyughatatlan természetével. „Problémás” gyerek volt, csínytevései és verekedései miatt több iskolát is megjárt. Egyik helyen sem a képességeit, mint inkább fékezhetetlenségét kifogásolták tanárai.

Mesélik róla, hogy még csak 16 éves volt, mikor udvarukban egy elszabadult bika egyik öreg jobbágyuk életét veszélyeztette, de az ifjú Simonyinak akadt ehhez egy kis hozzáfűzni valója. Vagy az öreg Estvánt kedvelhette nagyon, vagy csak vagány dolognak tartotta szembeszállni a bikával. Egy hirtelenjében felkapott kaszával rontott az ezen minden bizonnyal meghökkenő jószágra. Az feltehetőleg sok marhát láthatott már életétben, de olyat biztosan nem, aki kaszával megy bika ellen. Míg ezen merengett, a szépreményű huszárpalánta egy csapással véget is vett a bika földi pályafutásának. Ezzel persze nem csak az öreg Estvánt mentette meg, de a saját veszett hírét is megalapozta.

Hatodikos gimnazista korában – alig volt még 17 esztendős – meg is szökött a tanulás elől és beállt a Greffen-huszárokhoz.

Apja innen még kiváltotta – nem volt könnyű abban az időben a szabadulás a seregből, váltságot kellett fizetni -, és tán büntetésből, tán megszégyenítési szándékkal, mészárosinasnak adta a harcias kamaszt. Azzal, hogy ott onthat vért kedvére, ha már úgyis praxisa van a bikák kivégzése terén…

Az elszánt ifjú persze nem sokáig tűrte méltatlannak vélt helyzetét és újfent megszökött. Ezúttal a Worumser-huszárokhoz állt be. Apja ekkor már semmit sem tehetett, vagy tán nem is akart tenni. Ha annyira huszár akar lenni…

Katonaéletének kezdete egybeesett az utolsó török háború kitörésével. Hamarosan a harctérre is vezérelték az ezredével. A hozzá képest öreg, tapasztalt huszárok eleinte nemigen engedték a harcias kamaszt a komolyabb összecsapások közelébe, de persze itt se nagyon bírtak vele. A tűzkeresztségen 1788. november 11-én esett át és mindjárt be is szerzett egy kardvágást az arcára. Az elsőt, későbbi számos sebesülése közül. Vitézségére mi sem jellemzőbb, hogy még ebben az évben előléptették frájternek, ami ugyan a legalacsonyabb rang volt az akkori seregben, de mégiscsak több, mint egyszerű huszár.

És innen már nem volt megállás, 1790-ben vicekáplárként örülhetett a török elleni hadjárat végének. De abban az időben nem pihenhetett sokáig egy katona. 1792-ben megkezdődtek a francia háborúk, amik aztán majd negyedszázadig munkát és lehetőséget biztosítottak számára.

A Garda-tó melletti vitézségéért végre a tisztek sorába emelkedhet, vicehadnagyi címet kap egy ulánus ezredben. 1799-ben pedig már hadnagy.

Sajnos nem azok az idők jártak akkoriban, Habsburgokra, hogy fényes győzelmek kivívásában tüntethette volna ki magát. Leginkább csak a menekülő sereg fedezése, az előretörő ellenség zaklatása maradt rá, meg persze a veszteségek enyhítése. De ebben is jeleskedett.

1802-ben nyerte el a katonai Mária Terézia rendet. Ehhez csak azt az apróságot kellett véghez vinnie, hogy egy járőrszolgálatban, ötven katonájával foglyul ejtsen néhány száz franciát. Mellesleg még egy huszárszázad felszereléséhez elegendő lovat is zsákmányolt még melléjük.

1804-ben léptették elő vicekapitánnyá és csak úgy mellesleg, megkapta az osztrák bárói címet is. Ekkor változtatja nevét Simonyira és veszi fel a Vitézvári előnevet.

1809-ben a fővezér, Károly herceg maga nevezi ki főstrázsmesterré, ez az őrnagyi rangnak felel meg.

„1809-ben már, mint őrnagy vett részt a szerencsétlen wagrami ütközetben. Legnagyobb hőstetteinek egyike a Thaya hídjának védelme. Rendelete úgy szólt, hogy a hidat védje, a míg csak lehet, és Simonyi 30,000 francziával szemben, hat ágyúval, egy zászlóalj gyalogsággal, egy század utászszal és egy század huszárral több óra hosszat védelmezte a reá bízott hidat. Az alvezérektöl több parancs érkezett e közben a védelem abbanhagyására,

Simonyi azonban mindig azt üzente vissza,hogy: még lehet védeni. Azután felgyújtatta a hidat s az égő hídon át vonult csak vissza, még ott is verekedve, úgy hogy mire átértek, a híd leégett s az ellenség a túlparton rekedvén, a sereg visszavonulása biztosíttatott.” (Vasárnapi újság 1900. fenruár 25.)

Az 1813-as kulmi csata nem csak az alezredesi előléptetést hozza meg számára, de még orosz, porosz és hesseni kitüntetések sorát is. Ekkoriban fél Európa a franciák, Napóleon ellen harcolt…

A lipcsei „népek csatájában” - 1813. október 16–19 között zajlott a napóleoni háborúk ütközete – katonái egy pillanatig úgy hitték, hogy oda a parancsnokuk, akit egyszere szerettek és rettegtek. Mellén találta egy lövés, de hihetetlen szerencsével, a golyó elakadt a mellényzsebében hordott tárcájában.

A csata után - alig több, mint egy hónappal viceóbesteri kinevezése után – óbesterré léptették elő. Így lett Simonyi óbester, ahogy mi is emlékezünk rá…

Utolsó huszárcsínyét 1814. február 20-án éjszaka vitte véghez, Lyonnál átúsztatott huszárjaival a megáradt, jeges Rhône folyón, és váratlan rajtaütésével megakadályozta, hogy a franciák rendezzék soraikat.

1815-ben kapta meg az osztrák mellé a magyar bárói rangot is.

„A „magyar lovasvezér mintaképének” nevezett Simonyi hírnevét vakmerőségig menő bátorságával és villámgyors döntéseivel vívta ki. Fején és testén kardvágások és szúrások tanúskodtak vitézségéről; az emberei, akiket személyes példájával, bőkezű jutalmakkal és drákói büntetésekkel fanatizált, gondolkodás nélkül követték tűzbe vagy jeges áradatba.” (Wikipédia)

Leszerelése után nehezen találta helyét a civil életben, de az már egy másik történet…

Források: Wikipédia; Vasárnapi Ujság 1900. 8. szám; Tortenelmiportre.blog.hu; Magyarszablya.simonyi.hu;
Kép: Tull Ödön - Simonyi óbester az égő arcolei hídon