1874. november 9-én, délelőtt 9 óra 55 perckor, a párizsi Place du Trone-nál tömeg és hihetetlen lelkesedés fogadott egy fáradt, poros utazót és megviselt lovát. A lovast Zubovics Fedornak a lovát Caradocnak hívták. 

A fiatal honvédhuszár főhadnagy ezúttal nem mindennapi sportteljesítményével hívta fel magára - és persze a magyar huszárokra - a világ figyelmét. A Bécs-Párizs távolságot, az akkori útviszonyok mellett, egyazon lóval, váltás nélkül, mindössze tizenhárom nap alatt tette meg. A néhai nagy francia író, Jules Verne ilyen urakról írt regényeket anno, akik fogadásokat kötnek valószínűtlen vállalkozásokra – mint a „Nyolcvan nap alatt a föld körül”-ben -, aztán rendre megnyerik azokat.

Zubovics ez esetben arra fogadott tízezer forintban egy osztrák gróffal, hogy két hét alatt lelovagolja az említett távot. Az osztrák volt annyira óvatlan, hogy tartotta a tétet. Pedig már akkor keserű tapasztalatokat szerezhetett Zubovics Fedor elszántságáról, képességeiről, mikor arra fogadott vele 5000 forintban – nagy pénz volt ez akkoriban -, hogy télen, jégzajlás idején az átússza a Dunát. A gróf a fogadást akkor is elveszítette. Zubovics átküzdötte magát a jeges Dunán, sportteljesítményét nem kisebbíti az sem, hogy a produkcióhoz saját találmányát, egy úszó készüléket használta fel.

 A párizsi út, mint utóbb kiderült, nem csupán lovasrekord, de egy ügyes reklámfogás is volt – okosan megoldva, hogy ne ő fizessen a reklámért, hanem neki fizessenek. A lónevelési és betanítási tapasztalatait kívánta bemutatni vele.

De ki is volt ez az érdemes sportember?

Huszárként a Monarchia egyik elit alakulatánál, a 9. számú Liechtenstein-huszárezrednél kezdte szolgálatát, részt vett az 1866-os porosz-osztrák háború legnagyobb ütközetében, a königgrätzi csatában. De valószínűleg úgy érezhette, hogy igazi magyar huszárhoz, nem méltó, hogy a Habsburgok alatt szolgáljon, mert 1867-ben már másutt, más oldalon harcolt.

Egyike volt a marsalai ezernek, akikkel Garibaldi partra szállt Szicíliában, hogy felszabadítsa a szigetet az idegen uralom alól. Itt ugyan fogságba esett, de sikerült megszabadulnia. Visszatért hazájába és ismét az osztrák seregben szolgált. Ezúttal közhuszárként kezdte – valószínűleg a szicíliai „kis kalandja” miatt fokozhatták le -, de a teljesítménye - meg a királyi kegy – gyorsan újra tiszti ranghoz juttatta. 1869-ben már tiszt a megalakuló honvédség nyíregyházi alakulatánál.

1872-ben kilépett a tényleges szolgálatból, de csak azért, hogy átruccanjon Egyiptomba. A kairói alkirály szolgálatában állt 1874-ig. Itt esett meg vele a nevezetes sztori, amiután mindközönségesen csak új Toldi Miklósként emlegették.  Történt ugyanis, hogy a városban valami óvatlanság folytán elszabadult két bivaly. Az emberek menekültek, rémületük a folyóba ugráltak, nem így Zubovics. Irtózatos magyar káromkodásokat harsogva rontott a két bivalyra, meghökkentve a jószágokat. Az persze még így sem lehetett mindennapi teljesítmény, hogy egymás után leteperte azokat, és tartotta, míg megbéklyózták a lábaikat.   

Kairói kalandjai után állította fel a poszt elején szereplő világrekordot. De nem hagyott fel a katonáskodással sem. 1875-ben Spanyolországban harcolt a miriditák ellen. Az 1877-78-as török-orosz háború természetesen a török oldalon találta, tán úgy vélte egy igazi magyar huszárnak van némi számadása a szabadságharc leverése miatt az orosz medvével.

Itteni kalandjait nem kisebb író, mint Gárdonyi Géza örökítette meg, Mócs Zsigmond visszaemlékezései alapján:

„Hajnalban már ott lovagoltunk egymás mellett az erdőben. A csapat lassan és csendben haladt. A vezetők csak egy kis zsebkendőforma piros zászlóval jelezték, hogy mikor merre kell fordulnunk. — Itt megálljunk, — szólt Zubovics egy cserjésben. —- Mihelyt az ágyu megdördül, hátba kapjuk a muszkákat. Alig, hogy ezt kimondja, megböffen túlról egy török ágyu, s utána bődül még vagy harminc. Halljuk is mingyárt, hogy az oroszok felelnek. Ez aztán a litánia, fiuk! A föld rengett az iszonyu dörgésektől. —- No most! — kiáltott Zubovics. Azzal megsarkanytyúzza a lovát valamennyi, és ki az erdőből! Akkor láttam a tisztáson a nagy kavargó muszkatábort. Füst és por, dörgés és csattogás mindenfelé. A lovak úgy repültek, hogy alig érte a lábuk a földet. Csakhamar észrevettem, hogy az én lovam a közemberek sorába ragadt, és hogy Zubovics nincs mellettem. — Fodri! — kiáltottam háromszor is. De biz az én hangomat a csata pokoli lármája elnyelte. Jól marokra fogtam hát a kardomat; — és be a muszkák közé! Vágtam jobbra, balra, mint a tüzes istennyila. Húll a muszka, mint a tök. De mi történik? A lovam megvadul és kiront oldalra. Mingyárt láttam, hogy ebből baj lesz, de azért csak vágtam akkorákat, hogy a karom majdcsaknem kificamodott a helyéből… — Hát az ebadtát, úgy húll a muszka, mint a karalábé. Én se nem láttam, se nem hallottam, mint a fajdkakas, az alakok csak kékesszürke árnyakként tüntek föl mellettem. A lovam utcát rombolt a muszkák között, én meg dolgoztam veszettül, úgy, hogy tetőtőltalpig egy csurom vér voltam…”

Valódi hírnevet azonban mégsem fenegyerekhez méltó tetteivel – egy ízben az egész kecskeméti huszárezred teljes tisztikarát kihívta párbajra, csak Fehérváry, akkori hadügyminiszter közbelépésére maradt el az „ütközet” – szerezte. 1882-ben öt évi kutatás, fejlesztés után végre sikerült befejeznie később világhírűvé vált találmányát, a szárazföldi torpedót – egyfajta aknát -, melyet az osztrák-magyar hadseregen kívül Svájc, Svédország, Dánia, Kína és Szerbia is megvásároltak.

Nagyon szerette a hírverést, a nyilvánosságot és mindent meg is tett a „reklámért”. Szokása volt minden évben meghívni néhány újságírót Verőcén bérelt kastélyába:

„A vendéglátás úgy volt jelenetezve, hogy az újságírók halálra rémüljenek, de azért a világért meg ne sértődjenek. A váci pályaudvarról maga kocsikáztatta őket kastélyába, ilyenkor öt csődört fogott a kocsi elé, letért az országútról, nekivágott a tarlóknak, és vad hajszában röpítette vendégeit. A kastély udvarán borjú nagyságú kuvaszok ugatták körül a kocsit… »Brazíliai vérebek, le ne szálljatok, mert széttépnek!«, rikoltotta a gazda. Asztalnál, ha nem fért már több pezsgő az újságírókba, elővette revolverét, és gyorstüzelést kezdett a szoba mennyezete felé. Nagy súlyt vetett arra, hogy sértetlenül megőrizze a „fene-ember” hírnevét. Néha az lett a vendéglátás vége, hogy a fiúk az ablakon keresztül menekültek a Migazziból. A házigazda pedig másnap izgatottan forgatta a lapokat, vajon mit írnak róla? ”

De ha nem írtak róla, hát írt ő magáról, amit a Vasárnapi Ujságban 1911. április 2-én „Magyarok Afrikában” címmel megjelent cikke is bizonyít:

„A kép, melyet „Magyarok Afrikában" aláírással bemutatunk, a Central afrikai misszió kolostorában vétetett fel Aszuanban, a Nílus első katharaktuszánál. E kolostornak jelenleg három magyar vendége is van. Az első Tölgyessy Arthur hazánk hírneves festőművésze, aki tanulmányúton van Egyiptomban és Nubiában és nemsokára a leggyönyörűbb keleti képekkel fogja a fővárost meglepni. Mellette a második, Hajós Gyula honvédkapitány. Ez mellbaja miatt kereste fel Afrika enyhe levegőjét. Az orvosok azt állítják, hogy már csak fél tüdeje van. A legfurcsább azonban az, hogy ez a féltüdejű beteg egész nap énekel és pedig a legtisztább csengő hangon. Reggel szebbnél-szebb magyar nótákkal mulattatja a kolostor lakóit s éneke elhangzik egész a Nílus túlpartján levő Fáraók sírjáig, délután pedig néger nótákkal haragítja a rossz ebédért a papokat. Ez a féltüdejű három hónap óta 11 és fél kilót hízott.

A harmadik Zubovits Fedor honvédhuszárkapitány, a ki kálvinista létére szorultságból jutott a katholikus kolostorba. Zubovits kapitány vadászni jött Afrikába, mint minden évben, ós végig is vadászta a Farras-Beduin törzszsel a Saharát Cairótól Edfuig, de Edfunál pórul járt, tevéje felbukott és egész terhével a jobb lábára esett. Jelenleg ott ápolják a kolostorban. Idejét első sorban azzal tölti, hogy nem akarja elhinni, hogy Hajós kapitánynak csak féltüdeje van, másodsorban pedig azzal, hogy a fényképen a második sorban látható félnéger Frátert, a kis Butrost téríti, kapaczitálja, hogy vesse le a kámzsát és álljon be huszárnak. A negyedik alak az első sorban Sir Ceeksbery, Kitchener lordnak az unokatestvére, híres egyiptológus, természetbúvár és csillagász. A misszió hivatása a térítés, a néger gyerekekből embert faragni és — Hajós kapitány állítása szerint — rosszul főzni. A misszió jó pénzért vendégeket is felvesz, és ha az étkezés időnként hiányos is, annál pompásabbak a szobák, valóságos termek, egy pálmaerdő közepette kilátóval a Nílusra, és a túlparton levő ősi sírokra.”

Nevezetes eseteinek, a róla szóló anekdotáknak se szeri se, száma. És a róla szóló, lehetetlennek tűnő legendák is mindig igaznak bizonyultak. Krúdy Gyula így írt róla a „Régi pesti históriák”-ban:

„Ez a bizonyos szolgálaton kívüli huszárkapitány mindig úgy beszélt, mintha valakit meg akarna ölni… …Külön stúdium volt ez a hang, amely mindig valamely benső forradalmat, izzó indulatot fejezett ki,… …Annyi bizonyos, hogy Zubovics Fedor egyéb érdekességeihez is hozzátartozik hangja; puskaporos, dinamitos volt, amely robbanószerekkel annyit foglalkozott életében, mint más ember a pipája szurkálásával. Különben nem lett volna olyan feltűnő ember: középmagas volt, de ama középmagasak közül, akik túllicitálják energiával, erővel, akarattal a toronymagasságú embereket is. Észre kellett őt venni mindenkinek, ha az utcán végigment. Társaságban pillanatok alatt ő lett a központi lény. Nem is lehetett másról beszélni, mint az ő dolgairól, mert minden más ember érdektelenné válott mellette. Az volt a híre, hogy rettenthetetlen ember —- még a régi világban is, amikor annyi volt a bátor ember. Hetvenöt esztendős kort ért, és annyiszor kockáztatta az életét, hogy más, normális ember a hetvenöt esztendőnek a feléig sem viszi. A legenda szerint nem volt egyetlen ép csontja sem, különböző alkalmakkor mindig eltört magán valamit, és ezek az alkalmak bőven kínálkoztak életében. Ismerte is a nevét mindenki a monarchiában! Mintha himlőhelyes lett volna, azért, mert valahol valamiképpen egy láda puskapor fölrobbant, amikor azt ő nézegette. A fejét előreszegte, hogy a forradások azon jól meglátszottak, amely forradások vadállatokkal (a legenda szerint: oroszlánokkal) való birkózásaiból maradtak emlékbe. És bár csaknem két emberöltőn át véle történnek azok a csodák, amelyeket De Manx báró és Háry János históriáiból ismerünk: Zubovics Fedort egyetlenegyszer sem lehetett rajtakapni, hogy nagyobbat mondott volna az igazságnál. Ő volt az a legendás férfiú, aki mindig igazat mondott, bár a legcsodálatosabb történetek hangzottak el szájáról. Ő volt az igazmondó magyar Háry János!”

Az igazi magyar huszárvirtus e jeles képviselője 1920. október 15-én hunyt el Budapesten, hetvenkét esztendősen, alaposan rácáfolva a kishitűek vélekedésére, miszerint a veszélyesen élők korán halnak.

Forrás: Wikipédia; Szathmáry István - Zubovits Fedor huszár kapitány története; Vasárnapi Ujság 1874. 47.; Vasárnapi Ujság 1874. 48.; Vasárnapi Ujság 1911. 14.; Zalai közlöny 1939. október 7. – Kellér Andor – Fedor, a rettenetes; Mult-kor.hu;

Forrás: Wikipédia; Szathmáry István - Zubovits Fedor huszár kapitány története; Vasárnapi Ujság 1874. 47.; Vasárnapi Ujság 1874. 48.; Vasárnapi Ujság 1911. 14.; Zalai közlöny 1939. október 7. – Kellér Andor – Fedor, a rettenetes; Mult-kor.hu;

Nyitókép: Vasárnapi Ujság 1874. 48.