- írta Kossuth Lajos torinói emlékirataiban Noszlopy Gáspárról. Valószínűleg nem tévedett túl nagyot… De ki is volt ez az érdemes úriember, akit Kossuth a legnagyobb megbecsüléssel emlegetett?

Noszlopy Gáspár 1820. augusztus 27-én született a Somogy vármegyei Vrácsikon (ma: Újvárfalva), köznemesi családban. Édesapja hatására – aki fiát köztisztviselőnek szánta – Pápán folytatott jogi tanulmányokat. Ezek befejezése után táblai jegyző, majd a marcali kerület szolgabírója lett.

Aztán jött 1848…

Noszlopy a Jellasics-féle betörés után önként vállalta a feladatot, hogy az okvetetlenkedő horvát határőrök háta mögött felkelést szervez. Tette ezt olyan sikerrel, hogy szeptember 26-án, felkelőivel, Marcali mellett szét is vert egy kisebb ellenséges egységet.

Mikor a Windisch-Grätz herceg vezette téli hadjáratban a császári csapatok több hadszíntéren összehangolt támadást indítottak a magyar szabadságharc erői ellen, kénytelen volt Laval Nugent tábornagy támadó egységei elől Debrecenbe menekülni. Azonban itt sem tétlenkedett, bátyjával, Noszlopy Antallal tervet dolgozott ki a Dunántúl felszabadítására. Kossuth elfogadta a tervüket, így a tavaszi hadjárat 1849. április 2-án történő megindítása után visszatért a Dunántúlra és ismét népfelkelő egységek szervezésébe fogott. Május elsején már a saját egysége élén vonult be Kaposvárra. Majd következett a „visszavágó” Nugent tábornaggyal… Ezúttal Noszlopy Gáspárnak „állt a zászló”, meg is tisztította Tolnát és szűkebb pátriáját, Somogy vármegyét Nugent csapataitól.

Noszlopy Gáspár mellszobra a róla elnevezett kaposvári iskola udvarán. Janzer Frigyes alkotása (1975)

1849 júniusában léptették elő őrnaggyá és rábízták az egész Dél-Dunántúl védelmét. De a császári túlerőnek, a reguláris csapatoknak nemigen állhattak ellen a lelkes, de hadviselésben jórészt képzetlen népfelkelők. Noszlopynak ismét hátrálnia kellett. Ezúttal Komárom felé vette az irányt, mintegy háromezer főnyi, hiányosan felszerelt emberével, harcolva vonult vissza az időközben megérkező orosz intervenciós csapatok elől.

Miután átadta Klapka tábornoknak az általa szervezett egységet, nem maradt Komáromban. Talán nem neki találták ki, hogy megüljön egy ellenség szorongatta várban. Ezúttal a Bakonyba húzódott, de nem betyárnak állt, hanem egy újabb gerilla, vagy, ahogy később mondták: partizáncsapatot szervezett.

A szabadságharc leverése után előkelő helyen állt a sürgősen letartóztatandók listáján, de hiába indítottak ellene hajtóvadászatot az osztrákok, hiába dühöngött Haynau, csak több hónapos hajsza után, 1850 áprilisában sikerült elfogniuk.

Pestre vitték, hadbíróság elé került és „borítékolható” volt a halálos ítélet. De Kossuth „kommandósa” kevéssé érzékeny búcsút vett fogvatartóitól és megszökött. Ha a szabadságharc el is bukott, a forradalom azért nem merült feledésbe, akadt, aki újra fel akarta lobbantani a lángot. Csatlakozott a Makk József tűzértiszt és Jubál Károly szervezte összeesküvéshez, akik Mack József, volt honvédezredes vezetése alatt országos méretű titkos felkelést készítettek elő.

Máig legendaként mesélik róla, azt a talán nem is annyira vad ötletből eredő történetet, miszerint azt tervezte, hogy Ferenc József és Erzsébet királyné (Sissi) alföldi látogatásakor elrabolja a királyi párt és így kényszeríti ki, hogy Bécs visszaállítsa a magyar alkotmányt. Hogy igaz-e ez a legenda, ez ma már nehezen eldönthető, annyi bizonyos, hogy a Kecskemént környékén toborzott csapatát a hatóság megugrasztotta. Noszlopy ismét a Balkony felé vette az irányt, de nem hagyott fel útközben a szervezkedéssel sem: Kossuth visszatérésére készülve gyűjtött embereket. Jelentkező még csak-csak akadt, de pénz… Pedig már Montecuccoli megmondta: a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz.

1852- november 10-én Gindly Antal császárhű földbirtokostól akart pénzt szerezni csapata fenntartásához, elvégre erre a legjobb módszer, ha megsarcoljuk az ellenséget. Gindly valószínűleg másképp gondolhatta, mert ellenszegült, mire Noszlopy csapatának egy idegesebb természetű tagja lelőtte. Ezt tán nem kellett volna…

Mint „valódi” bakonyi betyárokat, úgy hajszolták Noszlopyékat és alig egy héten belül, november 16-án már el is fogták valamennyiüket.

A bíróság ítélete nem lehetett kérdéses: 1853. március 3-án Jubál Károllyal és Sárközy Auréllel együtt, a pesti Újépület udvarán kivégezték.

"Engem felakaszthatnak, de a szabadságot nem! Annak fája a mi vérünkből fog felnőni!" Még az ítélet felolvasása után is szónokolt a kivégzés helyén összesereglett néphez, ám szavait végül elnyomta a katonaság dobpergése…

1870-ben halottak napján hatalmas tömeg részvételével avattak közös síremléket a Kerepesi úti temetőben a szabadságharcot követő megtorlás kilenc áldozatának. A közös sírban ott nyugodtak Noszlopy Gáspár földi maradványai is.

Nyitókép: Lotz Károly - Huszárok a táborban (Nemzeti galéria; Csak illusztráció!)
Forrás: Wikipédia; Rubicon.hu; Mult-kor.hu